Gabriella Collins međugorjei tanúságtétele

Dátum: 19.07.2015.

A számos zarándok tanúságtétele között, amelyek többsége rejtve marad a nyilvánosság előtt, szinte minden nap találkozunk olyanokkal, akik nyilvánosan tesznek tanúságot arról a kegyelemről, amelyet a Szűzanya közbenjárására kaptak. Így tett az írországi Gabriella Collins is. Elmondta, hogy első alkalommal csak a testvére miatt jött: „Katolikus családban születtem, így is neveltek, de egy idő után abbahagytam a szentmise látogatást. Ezután szívinfarktusom volt és időm nagy részét otthon töltöttem, mivel nem dolgozhattam. Testvérem ekkor már néhány alkalommal járt Međugorjéban, és azt ajánlotta, hogy legközelebb jöjjek el vele. Amikor megérkeztünk, igazán szép volt, de arra nem gondoltam, hogy majd újra eljöjjek, de a következő év februárjában újra itt voltam. Itt tökéletesen érezhető a béke, mert itt van az Édesanya”, mondja Gabriella és hozzáteszi, hogy nagyon beteg volt és sok időt töltött kórházakban: „Ez ismétlődött meg két héttel a međugorjei jelenések évfordulója előtt, amelyre szerettem volna eljönni. A kivizsgálások után megállapították, hogy az szívtől az agyhoz vezető artéria 70%-ban eldugult. Közölték, hogy ennek műtéti beavatkozása egyszerű, de az én esetemben más a helyzet, nincs túl sok remény. Amennyiben nem vetem alá magam a műtétnek, csak idő kérdése, hogy mikor következik be a halál. Az orvos azt tanácsolta, hívjam fel a családom, hogy elmondhassa nekik a helyzetet és azonnal a műtétnek kell alávetnem magam. Úgy döntöttem Međugorjéba megyek, majd ha hazajöttem elmondom a családomnak egészségi állapotomat és elmegyek a műtétre is. Azon gondolkodtam, hogy ez életem utolsó hete és hogyan fogok szembesülni mindennel, ha majd hazajövök. Amikor ideértem, tökéletes békét éreztem, egy csöppnyi gondterheltség sem volt bennem. Egyik délután testvéremmel elkezdtünk imádkozni a templom előtt. Ő imádkozott én pedig gond nélkül ültem és élveztem a napsütést és a békét. Egy ideig így ültem, míg nem kezdett el esni az eső. Felnéztem az égre, a nap sütött, de esőcseppek hullottak rám. Megpróbáltam felfogni a történteket, körülnéztem és azt láttam ezek az esőcseppek csak rám hullnak. Megérintettem testvéremet és megkérdeztem mi történik, hisz az eső csak rám esik. Ő nyugodtan annyit mondott, hogy ez áldás. Erről többet nem beszéltünk. Hazamentünk és én nagyon nyugodt voltam. Elmentem az orvosomhoz, aki meg akarta beszélni a műtét idejét. Kértem, hogy készítsenek még egy felvételt, habár az orvosom szerint erre nem volt szükség, mivel minden kivizsgálás megtörtént. Mivel nem tágítottam, nagyon mérges volt és akaratán kívül elküldött még egy felvételre. Amikor az eredmény megérkezett nem tudta elhinni, de a dugulásnak nyoma sem volt. Azt kérdezte, mi történik, mit csináltam, hol jártam? Azt válaszoltam, hogy Međugorjéban voltam, ő pedig csak annyit mondott: ezeket az eredményeket megőrizzük, mint egyedi esetet a kórház történetében. Ettől a pillanattól kezdve életemben miden megváltozott. Minden pillanatban érzem Isten hatalmas szeretetét és azt az örömet, amelyet mindenkivel szeretnék megosztani.”