Harmadik nagyböjti elmélkedés: Fra Stanko Mabić a pusztáról, a hallgatásról és a csendről

Dátum: 04.03.2021.

Nagyböjti időben vagyunk. Amikor a liturgikus olvasmányokat olvassuk, amikor elgondolkodunk és különböző nagyböjti elmélkedésekkel találkozunk, gyakran szemünk elé kerül a PUSZTA szó. Elhatároztam, hogy ma este megosztom veletek gondolataimat a pusztáról.

Amikor a puszta szót hallom, hiszem, hogy ti is hasonlóan gondoljátok, akkor az olyan egzotikusan hangzik. Szeretnénk elmenni a pusztába egy kirándulásra, klímás autóval, jól felszerelkezve sok üdítővel, fényképezőgéppel, és eltölteni ott egy-két napot, esetleg egy hetet. Azonban kevesen vannak azok, akik  úgy döntenek, hogy éveken át szegényes életmódot kívánnak folytatni a pusztában.

Amikor a szentírási szövegeket olvasom, például Keresztelő Jánosról, aki 15 évet töltött a pusztában, vagy más remetékről gondolkodom, az első asszociációm a csend. Hallgatás. Az ember ott egyedül van. Nincs senki más. Éjjel nem hallatszik semmi, sem a saját, sem mások hangja. Azonban ez a pusztai hallgatás még mindig nem az a csend. A hallgatás lehet feltétele a csendnek, a csend a szívben történik. Az valami más. A csend, amelyre vágyakozunk nem a pusztában található. A kolostorokban sem lelhető fel. Elmehetünk a karthauzi kolostorba, ahol az emberek idejük nagy részében hallgatnak, vagy más helyet is meglátogathatunk, azonban a puszta vagy a csend a szívünkben található. Istennel a szívünk csendjében találkozunk. A puszta a csendbe vezet, a csend pedig a legmélyebb Isten-közelségbe. A puszta, a csend és a magány nem kell, hogy helyhez kötött legyen – pl. Szahara, júdeai vagy egyiptomi sivatag... A hangsúlyt én nem a helyszínre, hanem az ÉRTELMÜNK, A SZÍVÜNK CSENDJÉNEK ÁLLAPOTÁRA tenném...

REMETE SZENT ANTAL, a szerzetesség atyja, egész életét a pusztában töltötte. Azt mondta: „Aki azért vonul ki a pusztába, hogy megőrizze békéjét Istennel, az megszabadul a hallás, a látás és a beszéd hármas háborújától. Csak egyetlen, a szív elleni harc marad a számára.“ A háború a szívünkben zajlik, tehát ez azt jelenti, hogy nem elég a magány, nem elég kimenni a pusztába, ahol körülöttünk minden csendes, hanem törekedni kell eljutni a szív csendjébe. Ez a mi fő harcterünk, itt háborús állapot uralkodik, de a külső csend tekintetében a puszta kiváló hely, sőt szükséges légkör ahhoz, hogy győzzünk a szívünk csendjéért folytatott harcban.

Tehát, nem elég a magány és a külső csend. Meg kell engedni az evangélium sugarainak, hogy a feltétel nélküli szeretet sugaraival beragyogják bensőnket, Isten jelenlétének halk sugaraival, mert Isten a szívünk csendjében lakozik. A pusztában élni nem csak emberek nélküli létet jelent, hanem az Istennel és az Istenért való életet. AKI ISTENNEL ÉL, SOHA SINCS EGYEDÜL, akkor sem, ha egyedül van.

A SZÍV, amely a csendben lakozik, szeretettel telt szív. A Mennyei Atya gyermekeit saját szívük mélyén várja, nem pedig messze helyeken, legyen az puszta, tenger vagy városi piac.

Ha a bibliát olvassuk, láthatjuk, hogy egyetlen próféta sem találkozott Istennel anélkül, hogy ne vonult volna vissza a magányba és a csendbe, vagy szó szerint a pusztába. AZ ISTEN-TAPASZTALAT elválaszthatatlan a puszta tapasztalatától. A nagy dolgok a pusztában kezdődnek, a csendben, a magányban.

Vegyük a VILÁG TEREMTÉSÉNEK képét. Próbáljuk meg elképzelni, hogyan is volt. A szentírás első lapjain olvassuk, hogy a Lélek ott lebegett a vizek felett (Ter 1, 2). Sötétség borított mindent és Isten elválasztotta a világosságot a sötétségtől (Ter 1, 4). Amikor erről gondolkodom, átélem, hogy ez a tökéletes csendben történik. Isten csak egyetlen szót szól: „Legyen!“ És megtörténik. Elválik a világosság a sötétségtől. Amikor más vallásoknál a világ teremtésének történetét olvassuk, például a görög vagy a római mitológiában, láthatjuk, hogy ezek valamilyen istenek, titánok, náluk nagy a harc, a zaj, de ha a szentírás elején olvassuk a világ teremtését, akkor Isten csak egyetlen szót szól: „Legyen!“ És megtörténik. Azt gondolom, hogy ez tökéletes csendben történt. Vagy, amikor az Isten az embert teremtette, az csak egy lehelet volt, amely alig vagy egyáltalán nem volt hallható. Isten beleleheli lelkét és megteremti az élő embert.

Amikor Isten elküldte Fiát a földre, amikor az ISTEN FIA MEGSZÜLETETT, szintén csend volt. Betlehem városán kívül, éjjel, egy barlangban. A csend különös módon van jelen éjjel, éjfélkor. Tehát, tökéletes a csend és Isten Fia megszületik. Csendben érkezik erre a világra. Csak később énekel az angyalok kórusa, majd jönnek a pásztorok... de, nem énekelt hangosan az angyalok kórusa... ez a zene is a csendből született. Azt szeretném ezzel mondani, hogy Isten a csend barátja. Teréz anya mondja: Nézd csak a természetet – fák, virágok, fűszálak – mind csendben növekednek, nézd a holdat, napot – mind tökéletes csendben mozognak. Nincs zaj.“

Isten azt mondta ÁBRAHÁMNAK, hagyd el szülőföldedet a káldeai Úrt, Háránt. Ezek nagyon termékeny földek voltak, sok vízzel, legelővel és zöld területtel. Isten azt mondta neki: hagyd el ezt a helyet és menj a tejjel-mézzel folyó ígéret földjére. A méz és a tej a tökéletes földet jelenti. Ábrahám engedelmeskedett Istennek és eljutott a Júdeába, az ígéret földjére, de Júdea nagy része pusztaság. Vannak megművelt földek, de nagyrészt puszta. Ábrahám elhagyta Háránt, elhagyta a káldeai Úrt, a termékeny földterületet. Emberileg nézve az sokkal jobb volt, igazi föld, tejjel-mézzel folyó, nem úgy, mint Júdea, amely nagyrészt pusztaság. De Isten azt szeretné mondani, hogy pontosan a puszta földje a tejjel-mézzel folyó föld, amely sok erőfeszítést igényel ugyan, ahol nem támaszkodhatok csak a saját erőmre, hanem Isten erejébe kell kapaszkodnom, és nem vagyok elég önmagamnak, de visszavonulhatok a csendbe, hogy meghalljam Isten hangját és átadjak mindent Istennek, kezem munkáját, imámat, önátadásomat...

Amikor Isten kivezeti népét az EGYIPTOMI RABSÁGBÓL, a pusztán keresztül vezeti. Első tekintetre az Egyiptom és Kánaán közötti út pár hónap alatt megtehető. Isten 40 évig vezette őket, mert a nép nem volt engedelmes. Míg vezette a népet, találhatott volna egy oázist és mondhatta volna: 40 évig leszünk itt. De nem, egész idő alatt a pusztában voltak. És ez nem véletlen, mert a puszta által megtisztul az ember. A pusztán át jobban hallani Istent, a pusztaságon át, a puszta csendjében Isten kommunikál velünk, könnyebben átadja szavát, mi pedig sokkal könnyebben meghalljuk.

Amikor Lukács evangéliumának elején halljuk a KERESZTELŐ JÁNOSRÓL szóló részt, számomra nagyon érdekes, hogyan küldte Isten az igaz szót. Lukács megemlít minden nagy, a legnagyobb neveket abból az időből. Azt mondja, „Tibériusz császár uralkodásának tizenötödik esztendejében, amikor Poncius Pilátus volt Júdea helytartója, Heródes pedig Galilea negyedes fejedelme, Fülöp, a testvére Itúrea negyedes fejedelme...“ Lukács felsorolja az összes lehetséges uralkodót  és a két főpapot: Annást és Kaifást (Lk 3, 1-2). Lukács megnevezi a társadalom krémjét, a legnagyobb méltóságokat: a világi és vallási hatalom vezetőit. Miután felsorolta mindezeket a neveket, azt mondja: „Elhangzott az Úr szava“ és kinek? Keresztelő Jánosnak, aki több, mint 15 éve van a pusztában. Ez az isteni szó biztosan szólt ezekhez az uralkodókhoz is. Isten szeret minden embert és mindenkinek elküldi szavát, de ezek az emberek olyan nagy zajban éltek – ahogyan külső zajban, úgy szívük zajában is, – hogy nem voltak képesek meghallani ezt a szót. János kivonult a pusztába, nehogy félreértse Isten szavát, mert tudta, hogy az Isten szava meg fog érkezni. A puszta csendjében Urával barátkozva, olvasva az Ő szavát, különösen Izajás prófétát, így készíti szívét 15 éven át, hogy amikor eljön a Szó, az Ige, hogy  elinduljon missziójára – meghallja. János Zakariás pap fia volt. Ott maradhatott volna a templomban, minden nap imádkozhatott volna és áldozatot mutathatott volna be, de a templomban oly sok a zaj, sok ember van.. és ő félt, hogy nem fogja meghallani azt a szót. Ezért kivonult a pusztába Izajás próféta könyvével, olvasva Isten szavát, odahallgatva és figyelve, és a végén ez a szó eljön és ő meghallja.

János, tehát 15 évet élt a pusztában, egy évet nyilvánosan működött és Heródes börtönében fejezte be életét. Ó, ha mi is ezt az arányt követnénk – 15 évig hallgat a pusztában, csendben él, majd egy évig beszél, prédikál. Amikor elkezdte, azt mondták, hogy ő a pusztába kiáltó szó, a pusztába kiáltónak szava, Izajás próféta szerint (Lk 3, 4). Nagy tömeg, sokaság, egész Jeruzsálem, Júdea és a környező területek lakói is eljöttek, hogy hallják a hangját. Olyan volt, mint az erőteljes kiáltás a pusztában, azért, mert 15 évig növekedett benne ez az erő, Isten ereje, a Szentlélek ereje, a Szentlélek tüze. Amikor elkezdett beszélni, ott volt benne a Szentlélek, Isten Lelke. Ha mi is ezt az arányt követnénk, hogy 15 percet hallgatunk és csak egy percet beszélünk, hogy 15 órát hallgatunk és csak egy órát beszélünk, akkor szavaink sokkal erőteljesebbek lennének, mert a csendből fakadnának, az Istennel való barátságból, olyan időből, amikor az ő szavára figyeltünk.

Amikor GÁBOR ANGYAL megjelent MÁRIÁNAK, sehol sincs leírva a Bibliában, hogy Mária látta az angyalt. Csak hallotta. Ahhoz, hogy Mária hallja az angyal hangját, csendnek kellett lennie körülötte és a szívében, a gondolataiban is. Csak Istenre gondolt és utána vágyakozott, ezért hallja meg az angyal hangját. Szívében nem volt semmilyen bűn, sem áteredő, sem személyes bűn. Mária szívében csak szeretet, alázat és szolgálat volt, mert a szeretet, az alázat és a szolgálat a csendben, és sohasem a zajban található meg.

Ugyanez a GÁBOR ANGYAL jelent meg ZAKARIÁSNAK is, hogy elmondja neki, felesége gyermeket fog világra hozni. Zakariás hallotta az angyalt, de nem csak az angyalt. Zakariás nagyon sok hangot hallott a szívében és ezek a hangok felébresztették benne a kételyt. Nem volt hite. Ezért az angyal azt mondta neki, hogy kilenc hónapra megnémulsz (Lk 1, 20). Első tekintetre úgy tűnhet, hogy az angyal megbüntette, de nem. Az angyal valójában megjutalmazta. Kegyelmet adott neki. Kilenc hónap puszta, kilenc hónap hallgatás. Meg vagyok győződve arról, hogy ebben a csendben, amíg nem tudott beszélni, minden nap azokról a szavakról elmélkedett, gondolkodott, amelyeket Isten küldött számára Gábor arkangyal által. Ebben a kilenc hónapos csendben a hite annyira megerősödött és annyira átlényegült, hogy később mindenben teljesítette az Atya akaratát, kezdve a fiának való névadástól. Ő pap volt, a templomban szolgált, de a szíve tele volt zajjal. Én is pap vagyok. Mi, papok sok mindent tudunk, sokat tudunk beszélni, de lehet, hogy nem tudunk eleget hallgatni, különösen a gyóntatáskor. Ha hallgatunk, csendben vagyunk, akkor lesz erőnk megtalálni az igazi szavakat és megfelelő időben kimondani azokat.

Nézzük csak meg SZENT JÓZSEFET, Mária jegyesét. A biblia nem említi meg egyetlen szavát sem. Ő hallgatott, csendben élt, máshogyan. Ebben a csendben Isten már biztosan anyja méhétől kiválasztotta, hogy Fiának nevelőapja legyen. Ezt a Józsefet „igaznak“ hívják (Mt 1, 19). Sohasem kapta volna ezt a nevet, ha társaságba járt volna szórakozni... Ő hallgatott és szorgalmasan dolgozott, műhelye volt a pusztája,  ahol munkájával dicsőítette az Urat. És ebben a csendben ő meghallja az angyal szavát. Álmában jelenik meg neki. „József, fogd a gyermeket és anyját..“ (Mt 2, 13). Isten szólt hozzá, mert szíve a csendben odafigyelt és tudott válaszolni. Ha zaj lett volna a szívében, más gondolatok, heves beszélgetések és veszekedések, akkor ő nem hallotta volna meg mindjárt az angyal szavát.

JÉZUS Pilátus udvarában, elítélésekor és keresztútjának legnagyobb részén hallgatott. Miért hallgatott? A csend fontos része a mennyek országa meghirdetésének. Ott és akkor összegyűlt a zsidó és római társadalom krémje, ott volt minden elöljáró és főpap, s a római császár helytartója, Poncius Pilátus is... akkor beszélhetett volna, – de ő hallgatott. Nemcsak külsőleg hallgatott, hanem szívében is. Ez nem olyan hallgatás, amelyben gyülölet, bosszú, zúgolódás volt, hanem szerető hallgatás. Ez a csend lehet, hogy többet képes mondani a kimondott szónál.

SZENT PÁL, amikor Jézus hozzá fordult a damaszkuszi úton, megvakult. Később, amikor azt mondta neki, hogy arra hívja, hogy szavának hirdetője legyen – kivonult a pusztába. Három évet töltött az Arab sivatagban. Később visszatért Damaszkuszba, az ő Tarzuszába, majd több, mint tíz év csend és hallgatás után azt kérdezi: Mit kér tőlem Isten? Mit kérsz tőlem, Uram? Amikor a csendben és  a pusztaságban töltött évek után Pál megszólalt, senki nem beszélt nála erőteljesebben és sohasem volt olyan misszionáriusa az egyháznak, mint ő. Sok új egyházat alapított Kis-Ázsiától egészen Rómáig.

Vagy vegyük ASSISI SZENT FERENC példáját. A Szent Damján templomban hallotta Jézus szavát a keresztről: „Ferenc, menj és javítsd meg omladozó házamat!” Hogyan hallhatta meg Ferenc, amikor Jézus szólt hozzá? Biztos vagyok benne, hogy Jézus már anyja méhében beszélt hozzá. Állandóan mondta neki: Ferenc, menj és javítsd meg omladozó házamat, ez a te missziód, erre teremtettelek és ezt a küldetést adtam neked. Szüntelen beszélt hozzá anyja méhében és gyermekkorában, ifjúságában, de Ferenc nem tudta meghallani. Miért? Túl sok zaj volt a szívében, túl sok szórakozás, az üzleti élet lármája a pusztaság csendje helyett. Később, amikor megsérül a lovagi küzdelemben és hazamegy, felgyógyulásáig sok időt tölt magányban szobája, az erdő és a természet csendjében. Amikor lecsendesedett a szíve, amikor lecsendesedtek a gondolatai, a magány pusztájában tartózkodva, akkor vált képessé meghallani Jézus szavát a keresztről, és akkor volt képes válaszolni szavaira. És, ezért később a munkálkodása során, minden évben 40 napra kivonult a pusztába – nem a homokos arab sivatagba, hanem az erdőbe, Alverna hegyére – magányba, hogy Istennel barátkozzon, mert ismerte a pusztai csend és magány erejét és hatalmát. Amikor 40 nap után visszatért és elkezdett beszélni, akkor nem csak az emberek hallgatták, hanem a madarak és a fák is, mindenki őt hallgatta, mert olyan erő áradt belőle – nem emberi erő, hanem a Szentlélek ereje, amelyet ő a puszta csendjéből, a magányából, az Istennel való barátkozásból merített.

Tehát, a PUSZTA, A MAGÁNY, A CSEND szükséges ahhoz, hogy magunkba szálljunk és találkozzunk azzal, aki bennünk van. Az Istennel való találkozás fontos pontja bennünk található, lelkünk benső rejtekében, így lesz őszinte imánk Istennel való találkozás. A szívünkben, ahol a csendben szeretnénk találkozni Istennel, vannak különböző szobák. Jézus mondja: vonulj vissza a szobádba (Mt 6, 6), a csendbe, a magányba, de a szívünkben vannak különböző szobák. Diszkó szoba, shopping szoba, aktivitás szoba, szorongató bajok szobája... de van csend szoba is. Éppen ebben a szobában lakik az Úr. Jó elkerülni a sok szobát és megérkezni a szívünk legmélyebb részébe, ahol a csend szobája található. Jó eljönni eddig a szobáig, mert ebben a szobában, a csendben vár ránk az Úr. Itt, a magányban, a csendben az ember Isten elé lép, azzal a vággyal, hogy meghitt kapcsolatot alakítson ki vele a szeretetben.

Szavakkal nem tudunk behatolni Isten titkának legintimebb mélységébe, csak hallgatással és csenddel. Jó magunkba szállni, megnyitva bensőnket Isten jelenlétére, mert valójában Isten SZÍVÜNKET hallgatja, nem a szavainkat. Van, aki nem a szavak embere, nem jó szónok, de Istent ez nem érdekli. Ő a szívet hallgatja. Mózes azt mondta az Úrnak: Hogyan fogok én beszélni? Hisz, dadogok, nehéz beszélnem. (Kiv 4, 10). Ez egyáltan nem számít az Úr előtt. Ha dadogva is kezdünk beszélni arról, amit a csendben Istentől hallottunk, mindenki minket fog hallgatni. Ha nagy retorikai készséggel rendelkezünk, de szívünkben nincs ott az Úr, szavaink senkit sem fognak megérinteni. Szent Teréz mondta: „A benső imában, amely csendben, a szív pusztájában történik, nem fontos sokat gondolkodni, csak nagyon szeretni.“

Salamon, a zsidó király gondolatával fejezem be, aki így imádkozik: „Uram, halló szívet adj nekem, olyan szívet, amely tud hallgatni és meghallani szavadat.“

https://www.youtube.com/watch?v=LLGoSwsO-k4