Dátum: 02.12.2013.
Újra az év kedves időszakában, adventben vagyunk, Karácsonyra készülünk. Ez az, az idő, amikor egyesülünk a múlttal, a jelennel és a jövővel. A múlttal, mert Krisztus első eljövetelére emlékezünk, amikor megnyitotta számunkra az üdvösség ajtaját, az ajtót, amelyet a bűn zárta bezárt. A jövővel, mert Krisztus második eljövetelére tekintünk, amely annak az ajándéknak beteljesülése lesz, amelyre most éberen várakozunk. És a jelennel, mert örömmel kiálthatjuk: „Eljön az Úr!”, abban feszültségben élve meg a jelent, hogy megszerezte számunkra az üdvösséget és biztosan eljön. Ezért ez az idő a keresztények odafordulása a Krisztusban megígért örök felé, amely értelmet ad a jelen időszaknak és az örökkévalóság tapasztalatává alakítja. Azért olyan értékes ez az idő, mert az örökkévalóság lehetőségének megéléseként adatott számunkra. Ezért nem az, az elvesztegetett idő, amelyben elmulasztottunk megtenni valamit, hanem az, amikor nem voltunk tudatában az idők teljességének. Ezért adventben újra lehetőségünk van a felébredésre, a szem megnyílására, a mindennapok örömére. A keresztény a remény embere, aki a remény, a hit és a szeretet útját járja.
Tehát, mit teszünk mi keresztények adventben? Türelmetlenül várakozunk! Virrasztunk, remélünk, szent félelemmel és reménnyel várakozunk. Olyan Valakit várunk, akiről nem tudjuk mikor érkezik, de biztosak vagyunk abban, hogy el fog jönni. Ezért fontos szüntelenül a messzeségbe tekinteni, ahonnan az eljövendőt várjuk. Így, az, Akit várunk nem csak várt, hanem óhajtott, vágyott személy, az, Akit a szívem remél. Tehát adventben nem a közömbös várakozásról van szó, mert az, Akit várunk nem engedi, hogy közömbösek maradjunk. Tevékeny várakozásról van szó. A keresztény nem ölbe tett kézzel ül, hanem feláll, függő tekintettel sóvárogva várja a mielőbbi találkozást az Eljövendővel. Az Úr eljövetelére való várakozás jól kifejezhető a gyermek képével, aki sóvárogva várja édesanyját, állandóan nyitogatva az ajtót kikukucskál azt kérdezve, vajon az ajtóban van-e már?! Nem elégszik meg a várakozással. Sürgetni szeretné az érkezést, ezért kinyitja az ajtót, kikukucskál, hívogatja… a gyermek már a várakozásban is megéli édesanyja szeretetét és a vele való közösséget. Biztos benne, hogy el fog jönni, örömmel várja és kész eléje sietni, a karjaiba rohanni, a találkozás miatti türelmetlen örömben. Továbbá, a gyermek, aki édesanyjára vár nem fog okot adni anyja feddésére: rendet tesz a szobájában, hogy lehetőséget se adjon a szemráhányásra, amely kisebbítené a találkozás örömét. És akkor is, ha tudja, hogy dorgálást kap a csintalansága miatt, amelyet nem tud elrejteni, gyermek örömmel várja édesanyja érkezését. (A. Crnčević: A liturgia forrásánál) Kedves testvérek, éber és örömteli várakozásban éljünk és akkor már most is Krisztus jelenlétében élünk. 2000 évvel ezelőtt megszületett ugyan az Úr, de most hadd szülessen meg a szívünkben, mindennap lépjen be életünkbe, hogy az új élet, az Örömhír hírnökeivé tehessen bennünket. Türelmetlenül várjuk a végső találkozást Vele, amikor majd lelkesen mondhatjuk: „végre színről-színre találkozom Veled.”
