Dátum: 01.04.2021.
Az Újszövetségben néhány helyen találunk olyan szövegeket, amelyekben a bűnök megbocsátásáról és a bűnök megtartásáról van szó. Ha János evangéliumát olvassuk, akkor a befejezés előtt, közvetlenül húsvét után találunk olyan szöveget, amely arról szól, hogy Jézus a hét első napján, tehát akkor, amikor a Feltámadás történt, elment tanítványaihoz, „Shalom“-mal köszöntötte őket és akkor – írja János – rájuk lehelt és azt mondta: „Vegyétek a Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek; akiknek pedig megtartjátok, azok bűnei megmaradnak.“ (Jn 20, 22-23)
Két módja van annak, ahogyan mások tévedéseihez, bűneihez viszonyulhatunk. Elengedhetjük, megbocsáthatjuk vagy megtarthatjuk. Természetesen tudjuk azt, hogy ez egy fontos szentséghez, a szentgyónás szentségéhez kapcsolódik, de figyelmünket újra arra irányíthatjuk, amit mi emberek teszünk a mindennapi kapcsolatainkban, függetlenül attól, hogy papként feloldozást adhatunk, vagy hívő emberként Isten igéjére támaszkodunk.
Tudjuk, hogy ez a szó, akkor hangzott el, amikor Jézus tanítványai bezárkóztak. Félelmükben zárkóztak be. A félelem uralkodott rajtuk. Attól féltek, hogy azzal vádolják meg őket, hogy a megölt Jézushoz tartoznak. Az eltűnt holttest miatt is féltek, amelynek eltűnése azon a reggelen felzaklatta Mária Magdolnát is. Féltek az üres sír miatt, ezért bezárkóztak. Ez, a zárkózott lelket szimbolizálja, amelyben nincs öröm, nem tudja miért éljen, nincs küldetése, egy sírra hasonlító világban van. Nagyon érdekes megfigyelni az élő, bezárkózott embereket, akiknek bezárkózottságát az fogja összetörni, Aki kijött a sírból és akinek sírja üres.
Jézus belép tanítványainak ebbe a zárt világába, belülről nyitja ki ezt a zárt világot. Megmutatja nekik oldalát, sebeit, megmutatja nekik kezét és „shalom“-mal köszönti őket. Őt keresztre feszítették, megölték, de feltámadt. A tanítványok megörülnek. Számukra a Feltámadottal való találkozás lesz az a pillanat, amikor megértik az átváltozást, amikor megértik, hogy valami nagyon fontos dolog történt velük, mert a Mester a lehetséges legnagyobb változáson ment át. És ez az a pillant, amikor Jézus rájuk lehel. Ez arra a leheletre emlékeztet bennünket, amellyel Isten az első embert életre keltette, belelehelte lelkét, és az ember „élőlénnyé“ lett, olvassuk a Teremtés könyvében. (Ter 2, 7b) Ez egy új lehelet, új teremtés, mert a feltámadt Jézus új teremtmény, vele kezdődik el az új teremtés. Ez a lehelet ugyanakkor Isten Lelke is, és ők befogadják a Szentlelket, hogy megbocsáthassák a bűnöket.
Tudjuk, hogy János evangéliumában már kezdetben nagyon világos, Jézus azért jött, hogy elvegye a világ bűneit (Jn 1, 29). A megbocsátás vagy a terhek levétele fontos része Jézus missziójának. Ez az, amire a Miatyánkban tanított bennünket: „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk“ vagy, mert mi is megbocsátottunk. Még mielőtt találkozunk másokkal és Istennel már megbocsátottuk bűneiket. Itt azt sejtjük meg, hogy csak a kiengesztelődött közösség van a bűnök megbocsátásának állapotában. Azok, akik nincsenek kibékülve önmagukkal és másokkal, nem tudják ezt megtenni. Mások bűnének megtartása a kiengesztelődésre képtelen közösség eredménye.
Ez a kiengesztelődött közösség elsősorban az egyház. Neki adatott meg, hogy megbocsásson. Ha megnézzük azt, hogy mi emberek hogyan tartjuk számon egymás hibáit, bűneit, látni fogjuk, hogy számos technikánk, módszerünk van rá: másokat hibáztatunk; önmagunkról másokra toljuk át a bűnt; félelemmel őrizzük a vétket; megfizettetjük a bűneiket: némelykor pénzzel, máskor érzésekkel, néha zsarolással. Megbélyegzünk, kibeszélünk másokat, bosszúállást táplálunk magunkban, közösséget vállalunk a bűnnel, olyan csoportokat építünk, amelyek más csoportokat hibáztatnak, egységben maradunk a bezártságban, mint Jézus tanítványai azon a húsvéton, kollektív bűnt, kollektív hibáztatást, nyugaton rasszizmust, nacionalizmust, fasizmust, kommunizmust, számos „izmust“ teremtettünk, amelyek kollektíven sem tudnak kilépni a bűnből, hanem még terheltebb kapcsolatokat hoznak létre.
Számos kép él bennünk a hibáról, bűnről: tisztátalanság, teher, hiány, rabszolgaság, vakság... Sok kép mutatja hogy mi lehet, mi a bűn. A bűnről számomra legmélyebben a 32. zsoltár első része szól.
Azzal kezdődik, hogy a zsoltáros azt mondja „elhallgattam“ (3a vers). Ez az első reakció a bűnösség érzésére. Nem engedem meg, hogy mások megtudják, mi rosszat tettem. Ez az első reakció tarthat valamennyi ideig, de aztán felfedezem, hogy „csontjaim kiszáradtak“ (3b vers). Felfedezem, hogy szenved a testem, mert a lelkem szenved a bűntől. És ekkor felfedezem a második reakciót, a zsoltáros mondja: „csontjaim kiszáradtak a szüntelen jajgatástól”(3b vers). Sír a bensőm, zokog, mert nincs benne az élet teljessége. Minden szív, amely elveszítette életerejét csendes, néma módon sír és zokog, amelynek következménye a testben is megmutatkozik.
Aztán a zsoltáros további átalakulásról szól, amely csodálatos az ő megfogalmazásában: „Mert éjjel-nappal rám nehezedett kezed súlya, ellankadt erőm, mint a nyár hevében“ (4. vers). A zsoltáros kifejezi, hogy tudatában van annak, hogy a vétek súlya ránehezedik és azt gondolja, hogy ez Isten felelőssége. Mintha Isten rátette volna súlyos kezét és az ránehezedett, ő pedig elveszítette erejét. Nem is nagyon igyekszik, nem dolgozik sokat, de elveszti erejét, mint a nyár hevében. Ez a következő lépés, amely a vétek alatt görnyedő emberrel történik: azt gondolja, hogy Isten büntetése sújtja, hogy Isten megnyomorította, ezért nincs életereje. Nem érkezik az átváltozás. „Megvallottam előtted bűnömet, gonoszságomat el nem rejtettem“ (5a vers). Megvallás. A megszólalás enyhülést hoz. Csodálatos emberi képesség az, hogy pár szóval elismerem azt, ami van, és ez megkönnyebbülést hoz.
Megsejthetjük, hogy Jézus erre gondolt, amikor azt mondta, hogy „az igazság szabaddá tesz titeket“ (Jn 8, 32), elsősorban az Isten igéje jelenlétében, az ő erejében lépek be az igazságba. És a zsoltáros folytatja: „Megvallom hűtlenségemet az Úrnak“ (5b vers). Tehát, nem elég, hogy felfedezem és bevallom önmagamnak. Előtte, neki kell megvallanom. Természetesen nem azért, mert, ha nem mondanám, akkor az Úr nem tudná, hanem azért, mert neki való megvallásom, nekem hoz megkönnyebbülést, bocsánatot. És Ő vétkem gonoszságát megbocsátotta (5b vers).
Tudjuk, hogy Izajás könyvének 53. fejezete úgy mutatja be Jézust, mint Isten szolgáját, aki magára veszi bűneinket, terheinket, bármilyenek is voltak azok. Különbözőképpen láthatjuk ezt: bűnügyi vétek, erkölcsi teher, lelkiismeret furdalás, torz lelkiismeret, elhallgatatott, néma lelkiismeret... Láthatjuk a politikai bűnösségünket, politikusaink, nemzeti közösségünk vétkeit, láthatjuk metafizikai bűneinket, valamilyen módon tudhatjuk, hogy milyen vétkeink vannak és kutathatjuk azt, hogy, mit tudunk mi emberi erőfeszítésünkkel tenni azért, hogy ezt a terhet többé ne kelljen hordoznunk: kifogásokba menekülni, bűnösségünket tagadásba, cinizmusba fojthatjuk, hogy ezzel másokat és önmagunkat leértékeljük és, hogy kigondolhassuk, ki más lehetne a hibás, bűnös. Dacos hallgatásba is vonulhatunk, vádolhatjuk önmagunkat, nem keresve a kiutat. Különböző módszereket állíthatunk össze. De valójában hogyan is oldható fel a bűn? Miután felfedeztem, hogy a bűn súlya alatt görnyedek, hogyan találjak kiutat belőle?
Ezért nagyon fontos ez a szöveg, amely Jézus tanítványokhoz való eljöveteléről szól. Találkozni a Feltámadottal, és megengedni neki, hogy levegye rólam a vétket. Hinni benne. Megbocsátani másoknak.
A Feltámadott lehelete életre kelti lelkünket. A bűn megterheli az értelmünket és a szívünket és nem tudunk helyesen gondolkodni, sem jó kapcsolatban lenni az emberekkel, sem helyesen munkálkodni, mert az, aki a bűn terhe alatt él olyan, mintha egész lényét fátyol borítaná. A Feltámadott szabadító leheletére van szüksége. Amikor bűn terhel bennünket az olyan, mintha a sírban, zárt sírban élnénk. Az élet itt van, most zajlik, élő emberekkel találkozunk, de mi félholtként élünk, és akkor a Lélek felszabadít, hogy újra életre keljünk, hogy még egyszer újra derűsen fogadjuk el küldetésünket.
Ezt tette Jézus övéivel, akik félelmükben bezárkóztak, akik félholtak voltak, vétkesnek érezték magukat Jézus halála miatt, akik nem tudtak kilépni bűntudatukból, de Jézus kivezeti őket. Ő ad erőt nekik, amely feltámadott leheletéből fakad. És ez azt mutatja számunkra, hogy nem kell senkit sem megkötöznünk, hogy felszabadíthatunk másokat bűneik alól, amelyeket ellenünk követtek el, hogy mi, akik az élő Istennel vagyunk kapcsolatban, óriási erőnk is van ahhoz, hogy szabaddá tegyünk másokat.
Amikor olyan emberekkel találkozunk, akik egymást megkötözik bűneikkel, azt érezzük, hogy az élet itt megkötözött, hogy az emberek rabszolgaként élnek. Ez a rabszolgaság lelki, de mindenhol jól látható az életükben. Ha találkozunk egyetlen emberrel is, akiről levétetett a bűne, megfigyelhetjük azt, hogy ő olyan állapotban van, hogy képes másokat megszabadítani. Másoknak megbocsáthatunk akkor is, ha súlyosan vétkeztek ellenünk és ezzel szabaddá tesszük őket. Aki szabad a vétektől, az tud szabaddá tenni.
Ez a fontos találkozás a Feltámadottal, az élő Istennel, aki leheletével alkalmassá tesz bennünket a feloldozásra és senkit sem kell megkötöznünk, hanem megmutatja nekünk mi rejlik emberi képességeinkben, szavainkban, gesztusainkban, kapcsolatainkban. Isten igéjével való találkozásunk és irgalmassága által, amely a szentségekben mutatkozik meg, megtapasztaljuk azt, az erőt, amellyel feloldozhatjuk egymást megkötözöttségeink, bűneink alól és levehetjük egymás terhét.
A teljes tanítás fra Zvonimir Pavčić orgonakíséretével az alábbi linken 2:43-tól tekinthető meg
https://www.youtube.com/watch?v=3_kGSsiZuz+
